Amikor elkezdtünk dolgozni volt egy héten kettő vagy másfél szabadnapunk, persze nem sokáig. Aztán csak egy szabadnap a héten, de később olyan ügyesen intézték, hogy már az sem. Ha előző héten hétfő volt szabad, akkor tuti, hogy a következő héten a kedd. Tehát máris 7 napot húzott le egyben a szegény alkalmazott. Ez így ügyesen tologatva azt jelenti, hogy 1 hónapra jut 3 szabadnap. Nekem fel sem tűnt rögtön, csak nem értettem, hogy mitől vagyok ennyire fáradt. Már sokszor azt sem tudtam, hogy a kocsival hova is megyek, vagy hol vagyok. Mint amikor elmegy az ember moziba, és a liter Cola hatására egy negyed órát kihagy a filmből. Aztán a hátralévő időben próbálja összerakni, mi is történhetett abban a negyedórában. De nem volt olyan nagy baj, mert egyedül voltam. A család hiányára és honvágyra a legjobb terápia, ha hullára dolgozod magad, hogy már csak az ágyad tud hiányozni a nap végére.
De elkezdett a családom kiszivárogni. Az első a kisebbik fiam volt. Tudtam, hogy mikor fog jönni, ezért kértem már 5 héttel előbb 4 szabadnapot, aztán 3, 2, amiből a végén 1 sem lett. Ezen húztam fel magam igazán, mert tudták, hogy ez mennyire fontos lett volna nekem, és ennyit nem tettek meg. Sőt a szabad napjaimat is úgy adták ki, hogy volt egy a család érkezése előtt, majd a család elmenetele után. Pedig többször leírtam, hogy mely napokon lesznek itt, és azok valamelyikére kérem a szabadnapom. Ekkor döntöttem el, hogy ott fogom hagyni a munkahelyemet.
A terv az az volt, hogy kijön előtt beíratom mindenféle táborba, és mire kezdődik az iskola, addigra már kicsit pöntyörög majd angolul. Próbáltam a szabadnapjaimon ezt elintézni. Az első egy éneklős, zenélős, színjátszós társaság volt, a leírás szerint közel. A fiam tiltakozott, de mondtam neki, hogy muszáj valamit, és ez közel lenne, el tudna sétálni oda. Kerestük, kerestük, de nem találtuk meg őket, és a telefont sem vették fel. A fiam nagy örömére.
A másik ötlet a tengeri kadétok voltak. Nagyon klassz képek voltak a neten, ahogy sziklamásznak, biciklitúráznak az erdőben és ahogy hajóznak. Gondoltam, ez kell a fiamnak, egy összetartó közösség, ahol nem lehet kizárni senkit, és 1 héten 2x is van foglalkozás. Beszéltem is velük, és el is mentünk. Elég nehezen találtuk meg őket. Egy elkerített parkban voltak konténerek, és ott tartották a foglalkozásokat. Hát tényleg nem volt valami jó kisugárzása a helynek, de nagyon kedves volt az a lány, aki körbekísért minket. A konténerek lerongyolódott barakkokra hasonlítottak, a gyerekeken kicsit elnyűtt szürke egyenruha volt. Az egyik csoport a betűket gyakorolta, különböző testtartásokat vettek fel. Megkérdeztem a lányt, hogy ezt mikor használják. Régen jeleztek egyik hajóról a másikra, de már nem használják régen. A másik csoport zászlókat rajzolt, mert azzal is jeleznek, hogy milyen zászlót húznak fel. Azt nem tudom, hogy ezt még használják-e. Kinn volt a parkban kicsit odébb egy csónakház, és ott oktattak még pár gyereket. A fiam végig ott tapadt rám, és amikor kérdezgették, hogy be akar-e csatlakozni valahová, elég barátságtalanul mondta, hogy nem, mondtam már nem. Kimentettem a fiam, hogy nagyon zavarban van most, és majd átgondoljuk és majd visszajövünk, köszönjük szépen. A végén leszúrtam, hogy milyen udvariatlan volt, mert lehet, hogy magyarul nem értenek, de a hangsúlyt azt mindenki megérti. Később halottam, hogy mesélte a barátjának skype-on, hogy olyan helyen volt, ami körül nagy magas kerítés volt, és bent a sötét konténerben szürke egyenruhás gyerekek voltak, mint egy börtönben. Attól félt, hogy ott ne hagyjam, és annyira rosszul volt ettől, hogy majdnem hányt. Hát ezt én nem gondoltam volna. Ilyen, amikor a szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Egyébként tényleg így nézett ki a hely, de hát én nem erre figyeltem, hanem, hogy milyen kedvesek és hogy vannak egykorú gyerekek a fiammal.
Végül az asztalitenisz és a tenisz bejött neki. Asztaliteniszezni a mai napig jár. Még nagyon érdekelte a bowling, addig, amíg meg nem látta, hogy itt nem ugyanazt értik a bowling alatt, mint nálunk. Itt öreg emberek gurigatnak a pázsiton fehér, kicsit megnyomott labdákat, fehér ruhában és fehér kalapban. Párszor angoltanár is volt nála, de persze nem túl sűrűn, mert az előzőekkel ellentétben az nem ingyenes.
