Már 2 hete vagyok itt, de sokkal többnek tűnik. Hárman indultunk egyszerre Magyarországról, előtte egyáltalán nem ismertük egymást. A repülőtéren elkezdtem megcsörgetni a számokat, hogy legalább tudjam kiket takarnak a nevek. M. felvette, így módunk volt egy gyors ismerkedésre és kicsit megnyugodtam. Vele beszéltük meg látatlanban, hogy amíg szűkösek az anyagiak összebútorozunk, mert úgy olcsóbb. Aztán rájöttem, hogy ez azért is volt jó így, mert nagyon egyedül tudja magát érezni az ember, így legalább van kihez szólni. Még le leveleztük előtte, hogyha hárman összetársulunk, akkor érdemesebb taxival menni, mert az a legolcsóbb, hiszen ugyanabba a kisvárosba fogunk lakni. Aztán M. mondta, hogy elé kijönnek és elviszik a szállásra. Kérdeztük, hogy a nagy bőröndöt nem lehetne-e betenni a kocsiba, mi meg majd megyünk tömegközlekedéssel. Szerencsére a magyar srác begyömöszölte azt is és minket is. Nagyon örültünk neki. Hát a szobánk kb. 20 négyzetméteres. Van benne egy dupla ágy, egy szimpla ágy, 2 szekrény, 1 asztal, 1 TV, 1 kanapé, 1 pici, vékony polcos szekrény. Kicsit le van pukkanva, erre fizetünk heti 60-at. A fürdőszobán és a konyhán osztozunk még másik 3 emberrel (2 lengyel srác és 1 magyar lány, aki ugyanannál a cégnél van ahol mi). Itt ráadásul a WC az tutira mindig bent van a fürdőszobába. Amikor megérkeztünk ráadásul még csak 1 ágy volt benn. Szerencsére a férjemmel, aki kikísért úgy terveztük, hogy a hétvégét Londonban töltjük, hogy legyen valami szép emlékünk, ami tartja bennünk a lelket, amikor külön leszünk. Összeszedtem pár cuccot és már mentünk is el. Már a vonaton ültünk, amikor telefonált a másik sorstársunk K. és kérdezte, hogy hol vagyunk. Nem töltötte fel az utazás előtt a telefonját, azért nem tudtuk elérni.
Az a londoni 2 nap csodálatos volt. Egy dologra figyeljen oda mindenki, hogy olasz étteremben ne rendeljen senki steak-et (akármennyire jól hangzik az ára), mert csizmatalpat kap, egyszerűen azt az egy falatot egészben kellett lenyelni, mert olyan volt mint a rágó.
Vasárnap elbúcsúztunk és visszajöttem a szálláshelyemre, mert hétfőtől kezdődött a tanfolyamunk.
Hát az nagyon durva volt. 9-16.30-ig tartott és a demenciáról, inkontinenciáról és mindenféle ciáról angolul. Hát inkább csak kitaláltam miről lehet szó, mert alig értettem valamit belőle, ráadásul egy kínai lány tartotta a tanfolyamot. Ott javarészt magyarok voltunk, 4 (fekete) angol és 1 lengyel lány volt. Mi hárman a Sure Care-hez jöttünk ki, ők négyen pedig az Alpen Best-hez. De mind a kettőt ugyanaz az indiai házaspár vezeti. A nőé a Sure Care és annak a leányvállalata az Alpen Best pedig a férfié. Az Alpen Bestnél jobbak a fizetések, ezt sajna már csak itt tudtuk meg és más részén dolgoznak Angliának.
A tanfolyam egy irodaház egyik szobájában volt, ami raktárként is szolgált az elmaradhatatlan gumikesztyűknek és kézfertőtlenítőknek. Ide volt betéve egy asztal pár székkel és egy kis tévé, CD lejátszóval, amin az oktatási anyagot néztük.
K. már a második naptól külön ült tőlünk az "igazi" angolokhoz, mert mi olyan bunkók voltunk, hogy magyarul beszéltünk, előttük. Szerintem bármilyen képzésre megy valaki, először ismerősöket keres, vagy 1 szimpatikus embert és azzal beszélget. Ha becsöppen az ember valahova senki nem beszélget még mindenkivel, még akkor sem ha ugyanazt a nyelvet beszélik. Egyébként ők is ugyanígy voltak ezzel. K viszont ezt nyomatta, hogy csak angolul beszéljünk még egymásközt is, de ő maga alig szólalt meg.
