Az előző bejegyzést megelőzően már nagyon régen nem írtam, valószínűleg azért, mert itt a családom, és már van kivel megbeszélni a dolgaimat. De kaptam egy kérdést, hogy most milyen az életem.
Ugyanott dolgozom, az nem változott, és még egy darabig nem is fog. Most jól elvagyok itt. Délelőttönként háztartást vezetek, főzök, vagy csak pihengetek, utána munka, aztán 2 óra szünet (akkor mindig alszom mint az ovisok), aztán újra munka fél 10-ig. Van egy nap, amikor hamarabb végzek, mert Pilatesre megyek, most még latin táncra is szeretnék, és egy másik nap, amikor angol tanfolyamra járok. Tehát most annyira normális az életem, hogy ahogy így leírom, elég csendesnek tűnik, ami igaz is. Nincs benne semmi extra hacsak az nem, hogy normális, nyugis élet. Ez szuper jó, kiszámítható, semmi görcsölés.
Ha tudtam volna persze, hogy itt miket kell megélnem (még a legelején), akkor azt hiszem, nem mertem volna belevágni, nem vagyok annyira kemény csaj. Én a családom nélkül jöttem ki, de így is kellett kapaszkodnom rendesen. Ha valaki rögtön gyereket vagy gyerekeket akar hozni mavával, az szerintem olyan, mintha még dombra sem ment volna föl soha életében, de nekivág megmászni a Himaláját. Azt hiszem, ezzel tudom legjobban a különbséget érzékeltetni.
Mire elég a fizetésem... Ez a rész (Middlesex, Dél-Anglia, közvetlenül Londontól nyugatra) nem az olcsóságáról híres, elég drága a szoba vagy egyéb ingatlan bérlése. Az szerintem jó, ha ezt a cég intézi, mert akkor megúszhatjuk a depozitot, ami életet menthet, amikor kajára kell és tankolni.
A cég ad autót, ha kell, ez azért itt nem szokás más cégeknél, de elég rendesen le is von a kocsihasználatért. Most már tudom, hogy ez a cég sem rosszabb a többi ilyennél, sőt némelyiknél jobb. Kell autóvezetői oktatásra járni az elején, amit szintén mi fizetünk, és nekem 3x2 órára volt szükség ahhoz, hogy ne legyek egy négykeréken járó időzített bomba az utakon. Ha az ember megosztja a szobáját mással, akkor ugye olcsóbb, és miután egyedül van, tud látástól mikulásig dolgozni. Így lehet félretenni, segíteni a családot vagy törleszteni a hiteleinket otthon.
Amikor kijöttek a gyerekek, akkor költöztünk át egy külön nagy szobába, de a fürdőn, konyhán akkor is osztozni kellett. Akkor épp hogy kijöttünk a fizetésemből, és hárman laktunk egy szobában, amit elvileg nem is szabadna, de ki a fene tudott volna kettőt fizetni. (Egy évvel ezelőtt kaptuk volna meg 180 fontért a két szobát, és ez nem számít drágának). A fizetésem kb. heti 300 font körül volt és kb. heti 60 font a benzin. Ez persze mozog egy kicsit fel és le a teljesítmény (óraszám) fügvényében, de kb. ez az átlag. Amikor fiúk elkezdték a sulit, akkor igazoltam hogy iskolások, és én tartom el őket egyedül, így pár hónapig kaptam adóvisszatérítést. Ez akkor nagyon jól jött, de tartósan nem kaptunk semmit, mert a bruttó fizetést nézik és az elég magas (mármint a minimálbérhez képest). Pontosabban annyira magas hogy pont ne nagyon kaphass támogatást. Aztán kijött a férjem is, és jobb híján elment bentlakásos ápolónak. Ez azért volt jó, mert szállás így nem kellett neki, és az étkezést is biztosították számára, így az egész fizetése megmaradt. Persze az vicces volt, amikor "haza" jött, és szó szerint kempingeztünk a szobába, mert már nem volt több ágy, és önfelfújós matracon aludtunk akkor már négyen. Mára már ott tudta hagyni ezt az állást, és együtt tudunk élni rendesen. Most házat bérlünk elég jó helyen, van két kocsink. Igazából jó lenne még egy szoba, de elvagyunk. Honosította a tanári diplomáját, és ügynökségen keresztül helyettesító tanárként dolgozik. Voltunk nyaralni itt országon belül, és haza is mentünk. Ketten keresünk, épphogy elég a pénz, néha kevesebb, mint kéne, félretenni ebből így nem lehet.
Megéri vajon itt maradni? Itt vannak lehetőségek. A cégnél is van tanfolyam, arra jelentkeztem, ingyenes. A nyelvvel is haladok, az is ingyenes, és ha megvan a Level 1 vagy 2, akkor tanulhatok valamit itt, van rengeteg tanfolyam. Itt semmi nem ciki. Ma együtt latintáncoltam egy 80 körüli nénivel a csoportban, és senki nem nézett rá furcsán, nem tettek megjegyzéseket, igazándiból rá sem néztek. Ha vezetned kell, itt az nem egy utcai harc, megvárnak, beengednek, megköszönik stb. Szokásuk, hogy utcán, boltban, orvosnál megszólítanak. Először kifejezetten féltem ettől, és nem győztem hova bújni, nehogy szóljanak hozzám, de már bátrabb vagyok. A gyerekek itt tobzódnak. Bátorítják őket, sikereik vannak és lehetőségeik. A nagyobbik két pályázaton is nyert, pénzt is és elismerést is, ami számít a továbbtanulásnál és a munkahelykeresésben is. A kicsi most fog végezni és ő dolgozni és tanulni is fog egyszerre (apprenticeship, kb. gyakornokoskodás), négy nap munka, egy nap suli. Már nagyon várja.
Alakulnak a dolgaink, de hülyén optimista voltam, amikor azt hittem hogy elég 1-2 év, hogy azt csinálhassam, amit akarok, vagy váltani tudjak. Általában akivel beszéltem, azt mondja, eltelik vagy öt, esetleg több év, mire a szakmájában dolgozhat vagy jobb álláshoz juthat. Rövid távon nem feltétlenül éri meg kijönni, hosszú távon mindenképpen érdemes, főleg, ha a gyerekeket tartja szem előtt az ember. Normálisabb társadalom, nyugodtabb élet.
